Kíváncsi vagyok, 2019 végén mennyien emlékeznek még egy bizonyos Crimson Glory zenekarra. Pedig a bandát az amerikai progresszív metal-mozgalom egyik zászlóvivőjeként tartják számon, a Queensrÿche, a Dream Theater, a Fates Warning és a Watchtower mellett. A ’80-as évek közepén a floridai zenekar azon új csapatok közé tartozott, akik visszahozták és újra divattá tették a technikás játékot és az erőt a Heavy Metalba. Volt is nekik négy nagylemezük. Két zseniális, vérbeli alapú, egy nagyon jó album, és egy olyan pocsék, amelyikről kár a szót pazarolni. Ebben a rovatban nyilván én is a mesterművekre fókuszálok, azon belül a Crimson Glory kiteljesedésére, amely az 1988-as Transcendence albummal következett be. Ez a gyöngyszem, minden kétséget kizáróan a stílus egyik etalonja mind a mai napig.
A ’80-as évek egyik legnagyobb hatással bíró progresszív metal bandája a floridai Sarasotában alakult 1979-ben. Kezdetekben Pierced Arrow néven működtek, ’82-től ’83-ig pedig Beowulf néven zenéltek. A zenekart Ben Jackson gitáros és Dana Burnell dobos alapította. Az ősfelállásban Tony Lee Wise énekelt, Bernardo Hernandez szólógitározott és Glen Barnhardt basszerozott. Burnell helyét előbb Jeff Lords, majd John Colemorgan vette át, de a dobos hamar visszatért a bandába. Az események akkor fordultak komolyra, amikor a Beowulf fellépett egy partin és a bulira Jeff Lords basszusgitáros lehívta egykori gimnazista haverját, John Patrick Jr. McDonald-ot, vagy, ahogy később az egész metal világ megismerte, Midnight-ot. A misztikus nevet magára öltő figura igen furcsa szerzet volt. Szabadidejében imádott kiülni a tengerpartra, ahol egy szál akusztikus gitáron Led Zeppelin és Pink Floyd szerzeményeket adott elő, természetesen dalolászott is hozzájuk. Nem is akárhogy! Mivel ő lágyabb vonalról közeledett a zenéhez, mint a Beowulf tagjai, gyorsan adtak neki néhány Priest, Maiden és Scorpions kazettát amolyan tananyagként. Midnight olyan jó tanulónak bizonyult, hogy be is vették a bandába. Az ő ajánlására vették fel a Crimson Glory nevet. Ekkor 1983-at írtunk. Ekkor alakult ki a banda klasszikusnak számító felállása is: Jon Drenning és Ben Jackson gitárosok, Jeff Lords basszer, Dana Burnell dobos és persze Midnight a mikrofon mögött. Zenéjük mellett pedig image-ben is tudtak újat nyújtani. Óriási hangsúlyt fektettek az érzelemmel teli dallamokra, ennek még teltebb kifejeződéséhez pedig valami misztikus töltetre volt szükség. Így aztán a talpig bőrbe bújt zenészek arcát króm maszkok takarták.
A zenekar gyorsan híres lett a floridai klubokban pengeéles, brit alapú heavy metalja révén. Amint az a rendkívül precíz játékból és hangszerelésből hallható, a srácok éveket töltöttek a próbateremben. Közel négy évig szorgalmasan próbáltak, hogy megtalálják és fejlesszék hangjukat, mielőtt felvették saját debütáló albumukat. A Dan Johnson producerrel készült album szimplán Crimson Glory néven jött ki 1986. október 20-án. A lemez először a Par Records szárnyai alatt jelent meg, de a tőkehiányban szenvedő kiadó mindössze négyezer példányban nyomta ki a nagylemezt. Így a csapat átigazolt a nevesebb Roadrunner Records-hoz, ott újra kiadták az anyagot, aminek turnéjával már Európába is eljutottak, mégpedig a jóval brutkóbb zenei vonalon mozgó Celtic Frost és az Anthrax közös turnéjának előzenekaraként. A kiadó emberei valamiért előszeretettel szerették őket összepárosítani különböző thrash bandákkal, ez persze a tagoknak nem nagyon feküdt, de a nagyobb siker érdekében minden fellépést bevállaltak. Hozzáteszem, a jóval durvább hangzásokra éhes közönség előtt sem vallottak szégyent. A Roadrunner végül az Egyesült Államokban is forgalomba hozta a debüt albumot, így a zenekar eljött a béna Partól, és Európában a Roadrunner, Amerikában pedig már az MCA készült kiadni a következő anyagot.
Második nagylemezük, a Transcendence 1988 novemberében jelent meg. Ez az album hozta meg az áttörést a zenekar számára. A fapadosabb hangzású első lemezzel szemben itt már komolyabb pénzből gazdálkodhattak, és a floridai Morrisoundban, Jim Morris producerrel készített új lemez megszólalásán mindez nyomot is hagyott. A hangzás javulása mellett a design is változott a bandánál. Az első albumnál használt teljes fémmaszkok itt már csupán a zenészek arcának kisebb részét takarják el, úgy is fogalmazhatnék, hogy Az operaház fantomja stílusúra vágták le őket, de ettől a zenészek megjelenése épp annyira misztikus maradt, mint amilyen a zene. Az album minden nótája telitalálat. A Queensrÿche-nál és a Fates Warning-nál egyszerűbb és európaibb dalszerkezetekkel dolgoztak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Crimson Glory hangzása ekkorra forrott ki igazán, a bandát innentől fogva tényleg minden tekintetben simán oda lehetett tenni az említett zenekarok mellé. A Transcendence egy metsző, jéghideg dallal indul –ez a Lady Of Winter. Fehér, jeges, mégis lelket simogató, igazi mestermű. A Red Sharks a csapat keményebb arcát mutatja meg, power metal felsőfokon. Midnight hihetetlenül magas, elképesztő hangokat ad ki magából. Az azonban tény, hogy hangja nagyon hasonlít (különösen a lírai témáknál) a Queensrÿche-os Geoff Tate orgánumához. Ez különösen érzékelhető a szépséges Painted Skies alatt. A dal érdekessége, hogy vokálokban a szintén floridai Savatage frontembere, Jon Oliva is közreműködött. A Masque Of The Red Death című tétel egy Edgar A. Poe novellán alapul, amúgy meg egy igazi hasító, ’80-as évek-beli heavy metal dal. Aztán megérkeztünk a lemez egyik csúcsához, az In Dark Places minden idők egyik legnagyobb sötét-misztikus metal dala. Jon Drenning gitáros szerzeménye elvágyódás ebből az egyre inkább romlásba fordult világból. A Where Dragons Rule szilárdabb, szikárabb heavy metal roppant hatásos gitártémákkal és fogós refrénnel. Ezt követi a Lonely, aminek videoklipjét az MTV és a VH1 is rendszeresen sugározta. Kár, hogy még így is túl heavy metal volt ahhoz, hogy igazi sláger legyen belőle. A progresszívebb, elszállósabb Burning Bridges szintén a banda könnyebben befogadható oldalát képviseli. Az Eternal World eklektikusabb felfogásban fogant, zakatolós, gyors tempója miatt kíméletlen tétel. A lemezt záró címadó dal pedig méltó lezárása ennek a misztikus utazásnak.
A Transcendence meghozta a sikert, ’89-ben már a Kerrang! magazin címlapján is viszontláthattuk a bandát. Ebben az időben Észak-Amerikát, Európát és Japán is bejárták, olyan neves előadók kíséretében, mint a Metallica, Ozzy és Doro. A ’90-es dortmundi Metal Hammer Fesztiválon húszezer ember előtt léptek fel; egy évvel előtte pedig három díjat is elvihettek a Tampa Bay Music Awards-ról: legjobb férfi énekes (Midnight), legjobb helyi lemez (Transcendence) és a legjobb metálzenekar (legyőzve floridai párjukat, a Savatage-t). A siker azonban túl korán jött a zenekar életében. A tagok nem voltak még felkészülve rá. Ráadásul tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ekkoriban már egyre inkább kiütköztek a tagok eltérő zenei gyökerei is: Midnight lágyabb, hard rockosabb irányba vitte volna a bandát, erre pedig a többiek nem voltak vevők. Így aztán 1990-ben Dana Burnell dobos és Ben Jackson gitáros, azaz az alapítók távoztak a zenekarból. Elhagyták a maszkokat is, Dana Burnell dobos helyére a finn származású Ravi Jakhotia érkezett, Ben Jackson gitáros helyett azonban senki sem jött, így a harmadik, Strange And Beautiful lemezt négy-tagú bandaként vették fel, immáron az Atlantic Records kötelékében. Akkoriban az énekes, Midnight egyre nagyobb harcot folytatott az alkohollal. Az amerikai turné első estéjén úgy elintézte magát, hogy azonnal kirúgták és egy vendégénekessel, a későbbi MSG-torok David Van Landinggal fejezték be a turnét. Így talán nem is volt meglepetés, hogy egy év szünet után pedig feloszlott a csapat.
Drenning, Lords, Landing és Jakhotia ezután egy Erotic Liquid Culture nevezetű formációt alapított, és 1996-ban kiadott egy stúdióalbumot. 1996 végén Drenning és Lords úgy döntött, újjáalakítja a Crimson Glory-t. Felkeresték Midnight-ot, de az énekes nem vállalta a szereplést, miután ekkoriban már fizikailag sem nagyon állt készen a zenélésre. A két tag ezért új énekes után nézett. Végül a Lucian Blaque együttesből ismert Wade Black-re esett a választásuk. A dobos, Steve Wacholz egyenesen a Savatage-ből érkezett, később pedig Ben Jackson is visszatért. Az eredeti tagság három-ötödével készült el tehát a banda negyedik nagylemeze, az amúgy kiemelkedően jó, misztikus/sci-fi hangulatú power metalos Astronomica. A dologhoz azonban hozzátartozik, hogy a lemez elkészülte nem volt zökkenőmentes, ugyanis máig tisztázatlan körülmények között eltűntek a digitális rögzítések. Pedig már az album fele elkészült. Így nem volt mit tenni, ismét fel kellett venniük az egész albumot, de a hangzás még ezzel együtt sem lett valami ütős. A zene azonban szerencsére nagyon is jó volt,az albumból Európában több mint 30,000 példány kelt el a megjelenés első néhány hetében – a nagy sikerre való tekintettel így a banda ismét ellátogatott az “öreg kontinensre”, ahol többnyire a Vanden Plas, a Kamelot és az Evergrey társaságában turnéztak. A bulik után Ben Jackson és Midnight szóló karrierbe kezdett, Wade Black pedig 2000-ben a Seven Witches, 2004-ben a Leash Law, 2006-ban pedig a Leatherwolf frontembere lett.
2005 márciusában a Crimson Glory ismét újjáalakult, méghozzá az eredeti felállásban. A banda aláírt a Black Lotus Records-zal az 1989-s brandentoni koncert DVD-jére, és első két albumuk újra kiadására, ám a görögországi székhelyű kiadó 2006-ban csődbe ment, így minden szerződés odaveszett. Ennek ellenére a Crimson Glory – egy koncert erejéig – összeállt az athéni Rockwave Fesztiválon. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a továbbra is masszív alkoholista Midnighttal nem tudnak tovább együtt dolgozni. Pedig olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy Metatron, Lucifer and the Divine Chaos címen (később átnevezték szimplán Divine Chaos-ra) új lemez készül, persze Midnight hangjával. A lemezből nem lett semmi, Midnight elbocsátása után pedig az előző énekes, Wade Black tért vissza, de a csapat ezután már csak három fellépésen játszott.
Legközelebb akkor lehetett hallani róluk, amikor Midnight 2009. július 8-án, az életmódja miatt vese és máj elégedetlenség következtében elhunyt. Halálos ágyánál családja mellett egykori zenésztársai is ott voltak. . Emlékére a Crimson Glory tribute-koncertet adott az Atlanta-beli ProgPower fesztiválon. A koncerten vendég-énekesek kísérték a zenekart – köztük volt Lance King (Balance Of Power, Pyramaze), Nils K. Rue (Pagan’s Mind), Mark Boals (Royal Hunt), Joakim Brodén (Sabaton), Chris Salinas (Zero Hour) és Ronny Monroe (Metal Church), illetve maga a Crimson Glory. ex-énekese, David Van Landing. Az emlékkoncert előtt azonban bejelentették, hogy a csapat állandó énekese a Queensrÿche későbbi frontembere, Todd La Torre lesz. Tagságát hivatalos 2010 májusában jelentették be; első fellépésük pedig azév októberében volt esedékes a Georgia-beli Pathfinder Metal Fest-en. 2011-ben a Crimson Glory új felállása lebonyolított egy ünnepi európai fesztivál-turnét, első lemeze megjelenésének 25. évfordulója alkalmából. Ezt követően elkezdődtek az évekkel ezelőtt bejelentett album felvételei, de miután Todd 2012-ben belépett a Queensrÿche-ba, leálltak a munkálatok. Az új lemez elvileg most is folyamatosan készül, 2014-ben még elárulták, hogy lázasan zajlanak az új énekes felkutatására irányuló meghallgatások, de azóta nem érkezett semmi hír az egyébként kultikussá vált Crimson Glory háza tájáról. Történjen bármi, az első két albummal, és főleg a Transcendence-szel a zenekar már megadta a műfajnak, amit lehetett. Az amerikai tradicionális heavy metal egyik leghatalmasabb mesterműve ez a lemez, igazi gyöngyszem. Olyan örökérvényű alkotás, melyben az egész stílus kikristályosodik.
Pontszám: 9/10
ZENÉSZEK:
Midnight – ének
Jon Drenning – gitár
Ben Jackson – gitár
Jeff Lords – basszusgitár
Dana Burnell – dob
DALOK:
01. Lady Of Winter
02. Red Sharks
03. Painted Skies
04. Masque of the Red Death
05. In Dark Places
06. Where Dragons Rule
07. Lonely
08. Burning Bridges
09. Eternal World
10. Transcendence
A MEGJELENÉS DÁTUMA:
1988. november 1.
KIADÓ:
Roadrunner Records
STÚDIÓ:
Morrisound Recording, Tampa, Florida
PRODUCER:
Jim Morris, Tom Morris és a Crimson Glory
