A norvég rock színtér egyik legpatinásabb zenekara kétségkívül a Trondheim városában 1982-ben megalakult TNT. A  Ronni Le Tekrø gitárzseni vezette kvartett a ’80-as évek második felében előremutató dallamos hard rockjával szerte a világban óriási sikereket aratott. Az aranytorkú amerikai énekes, Tony Harnell közreműködésével készült TNT lemezek a skandináv melodikus metal valódi ékkövei, ám ezek közül is kiemelkedik az 1989-es Intuition, minden idők egyik legjobb melodikus metal anyaga.

Persze nekik is végig kellett járni a szamárlétrát… a zenekart 1982-ben alapította Dag „D.D. Dynamite” Ingebrigtsen énekes (aki mellesleg az egykori olimpikon síugró Tommy Ingebrogsten édesapja), az ex- Rocquefire gitárosa Rolf Ågrim Ronni Le Tekrø. a basszer Steinar Eikum és a dobos Morten ‘Diesel’ Dahl. Már a megalakulásuk évében a Polygram multikiadónál jelentették meg a teljes egészében norvég nyelvű bemutatkozó albumukat. A dalok itt még meglehetősen nyers, amolyan vikingekhez méltó heavy metalt tükröztek, D.D. Dynamite abszolút jellegtelen hangjával. A fószer tónusai még hagyján, de a norvég nyelven előadott dalokat képtelen befogadni a gyomrom. Ettől függetlenül a lemez hazájukban szép sikert aratott – olyan szépet, hogy a banda egyből szélesebb perspektívában kezdett gondolkodni. Ráadásul a szakma is sok reményt fűzött a zenekarhoz, viszont norvég nyelven ezeket kevésbé lehetett kiaknázni.

Arra ők is rájöttek, hogy a nemzetközi mezőnyhöz ez kevés lesz, ezért 1983-ban Steiner Eikum basszeros helyét Morty „Black” Skaget vette át, már csak az énekes-kérdést kellett megoldani. A TNT nem akart kicsiben játszani, így a Michael Schenker mellől ismert Gary Bardent szemelték ki énekesnek, akinek már a repülőjegyet is lefoglalták, hogy Oslóba repüljön. Ám nem sokkal a vizit előtt Ronnihoz eljutott egy demókazetta, amelyen egy amerikai frontember, bizonyos Tony Harnell énekelt. Utóbbi ekkoriban egy The Jackals nevű, New York-i illetőségű csapatban zenélt, akikkel pár saját szerzemény mellett elsősorban a korszak nagy sikerbandáinak dalait játszották (érdekesség: a bandában John Tempesta dobolt).

Így aztán 1984-ben Amerikából, egész pontosan a New York-i Jackals-ból importálták Tony Harnell énekest. Persze aztán kiderült, hogy nem csak D.D. Dynamite hangjával voltak problémák, mert a hihetetlen hangbéli adottságokkal megáldott amerikai énekes, Tony Harnell sem tudott sokkal többet kihozni azokból a tradicionális észak európai heavy szellemben fogant dalokból, amelyeket immár angol nyelven átmentettek az 1984-ben Knights Of The New Thunder címen kiadott kettes TNT lemezre. (Amolyan környezetbe olvadás gyanánt Tony Harnell neve ezen a lemezborítón még a jóval norvégosabb Tony Hansen néven van feltüntetve). Az első albumnál jóval kiforrottabb, erőteljesebb hangzású anyag üdítő színfoltnak bizonyult az akkori felhozatalban, és a Seven Seas dal révén a csapat még az Államokban is produkált vele egy majdnem-sikerdalt. (Érdekesség, hogy az első albumról két dalt, a U.S.A.-t és az Eddie-t is felvették Tonyval, de a debüt nagy norvégiai slágerét, a Harley-Davidsont pont nem.) Az album Norvégiában bekerült a Top 10-be, és még komolyabb reményekkel tűnhettek el megírni a folytatást, amely végül a Tell No Tales képében került a boltokba 1987 áprilisában.

Az 1987-es Tell No Tales elődjénél jóval felszabadultabb hangvételű lemez, egy felejthetetlen melodikus alapvetés, melyen egymást érik az olyan emblematikus dalok, mint a skandináv slágerlistákon akkoriban mindent letaroló 10,000 Lovers, az Everyone’s A Star vagy a Northern Lights. Ezek a dalok és azok MTV rotációba került videoklipjei hamarosan végképp világszerte ismertté tették a csapatot. A Tell No Tales a Billboard-lista 100. helyéig jutott, ami önmagában talán nem tűnik annyira nagy eredménynek, de norvég rockzenekartól abszolút nem számított gyengének, hazájukban pedig minden túlzás nélkül szupersztárrá tette őket az album. Nemcsak a listák élére kerültek fel vele, de a Tell No Tales mindent összevetve is a legnagyobb példányszámban elkelt könnyűzenei kiadványnak számított abban az évben Norvégiában, tehát még Michael Jackson Badjét vagy a Def Leppard Hysteriáját is lenyomta. Japán szintén keblére ölelte a csapatot, és a Stryper arénaturnéjának vendégeként a tengerentúlon is szépen gyarapodott a táboruk. Ebben természetesen nem kis szerepe volt a banda egyre dallamosabb, AOR-os megközelítésű, rádióbarát rockzenéjének is, ami az 1989-ban piacra dobott Intuition című lemezen teljesedett ki igazán.

Főhőseink Amerikában a Loudness és a Stryper, míg Európában a Twisted Sister és a Great White társaságában turnéztatták meg a Tel No Tales album dalait, de a két főkolompos, Harnell és Tekrø már azon morfondírozott, hogy a következő lemezre a sziporkázó hangszerelésű bombasztikus hard rockot kevésbé kemény, viszont annál előremutatóbb muzsika váltja fel. Így aztán 1989. február 21-én megjelent az Intuition, melynek puszta említésétől könnybe lábad a dallamos rockmuzsikák rajongóinak szeme. Nincs egy árva rossz dal sem a lemezen, a skála pedig a tempósabb húzós daloktól egészen az AOR témákig terjed. Mondanom sem kell, Ronni végig sziporkázik, egyszerűen lélegzetelállítóan játszik, és egyetlen pengetésből beazonosítható, a lemez hangzása pedig egyszerűen gyönyörű. Ehhez pedig Bjørn Nessjø producer és Rune Nordal hangmérnök kiváló munkája kellett. Ki kell még emelnem egyik személyes kedvencemet, Joe Lynn Turner énekest is, aki végig vokálozik a lemezen. No nem ám úgy, mint a nagy átlag. Sok esetben halljuk, hogy egy adott lemezen ez meg az vokálozik, aztán hiába a jó hi-fi cucc, meg a hozzáértő fül, a vendégek hangját képtelenek vagyunk kiszűrni a zenéből. Itt viszont más a helyzet, a már említett két technikai guru olyan jól eltalálta a soundot, hogy Harnell mellett simán kivehető Turner hangja, kis híján még az is hallható, amikor levegőt vesz a stúdióban. Ha már a személyzetet szóba hoztam, Morten “Diesel” Dahl dobos helyett 1987 óta Morten “Kenneth Odiin” Skogstad nyűtte a bőröket a bandában, így az Intuition lemezen is az ő játéka hallható, illetve ki kell emelni Kjetil Bjerkestrand billentyűs szerepét is, aki bár nem tartozott hivatalos TNT tagnak, színes játékával elévülhetetlen érdemeket szerzett az Intuition elkészítésében.

A zenekar ezúttal már önálló klubturnéra indult a tengerentúlon, és a mögöttük dohozó gépezet elsősorban az Államokra koncentrált. Az eredmények összességében nem bizonyultak rossznak, bár a csapat ekkor azért már jobban kilógott az amerikai fősodorból, mint két évvel korábban. 1989 derekán a Guns N' Roses, majd a Skid Row hatalmas sikereinek nyomán a karcosabb, utcaibb hajmetal számított odaát a legnagyobb szenzációnak, a TNT AOR-osabbra vett iránya pedig kevésbé passzolt ide. Mindenesetre a címadó dal és a Tonight I'm Falling ezzel együtt is elég jól futottak az MTV-n, és ugyan a lemez kicsit gyengébben szerepelt a Billboard-listán, mint elődje – a 115. helyig jutott –, végül összességében ez lett a legnagyobb példányszámban elkelt albumuk Észak-Amerikában. Norvégiában továbbra is a legnépszerűbb hazai előadónak számítottak az a-ha után, ugyanakkor az Intuition itt nem tudta felülmúlni a Tell No Tales eredményeit, és a listákon is „csak" a harmadik helyig jutott. Japánban szintén jól futott a szekér, de mire lementek a turnék, egyértelművé vált: a TNT ebben a körben sem kényszerítette térdre a világot. Odiin később távozott is, és átadta a helyét John Macalusónak.

A banda a `90-es évekbe érve kiadót váltott, ám az Atlantic nem igazán törte össze magát, hogy megfelelően promotálja az új anyagot. Pedig a zenekar még az 1992-es, kissé földközelibb Realized Fantasies-zel is etalon teljesítményt tett le az asztalra, a grunge azonban őket is kivégezte. Így aztán néhány évre eltűntek a közönség szeme elől, Le Tekrø hazaköltözött az Államokból, és inkább az avantgarde európai piacra koncentrált, így például elkezdett zenélni a jazzgitáros Terje Rypdallal. 1997-es összeállásuk óta azonban – különböző felállásokban ugyan, de mostanáig aktívak maradtak. Innen persze már nehéz visszatérni a csúcsra, a ’90-es évek második felében kiadott Firefly és Transistor albumok zorallabb, kísérletezősebb, sötétebb világa pedig még a mellettük kitartó keveseket is elriasztotta. Később aztán Diesel Dahl dobos is visszajött és a vele készült 2004-es My Religion lemezen végre újra fellelhető volt a jó öreg TNT hangzás. Persze ehhez az 1984-es Knights Of The New Thunder nemzetközi debütöt és a Tell No Talest készítő felállás volt szükséges, d e sokáig sajnos nem bírták együtt: először a basszer Morty Black dobbantott, majd a következő évben kiadott, elődjénél lagymatagabb All The Way To The Sun után a sztratoszféra bajnoka, az énekes Tony Harnell is otthagyta LeTekrót. Ronni és a dobos Morten „Diesel” Dahl ezután az angol Shyból ismert Tony Mills énekessel futottak neki a TNT újjáélesztésének. Vele három kísérletezősebb jellegű, eklektikus soralbum is készült, mielőtt távozott volna a fedélzetről, a banda utóbbi évtizede azonban káoszba fulladt. Le Tekrø többször is belengette a banda végét, eközben azonban kétszer is újból visszajött, majd távozott a frontról Harnell, akivel már egyszer sem jutottak el egy új lemezig. A tavalyi XIII-en végül Baol Bardot Bulsara énekelt.

Bármi is történt a TNT pályafutása alatt, ahhoz ezzel együtt sem nagyon férhet kétség, hogy az 1987-es Tell No Tales, illetve folytatása, a harminc évvel ezelőtt megjelent Intuition a dallamos hard rock műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak.

DALOK:

01. A Nation Free (Intro)
02. Caught Between The Tigers
03. Tonight I'm Falling
04. End Of The Line
05. Intuition
06. Forever Shine On
07. Learn To Love
08. Ordinary Lover
09. Take Me Down (Fallen Angel)
10. Wisdom

ZENÉSZEK:

Tony Harnell – ének
Ronni Le Tekrø – gitár
Morty Black – basszusgitár
Kenneth Odiin – dobok

Kjetil Bjerkestrand – szintetizátor

A MEGJELENÉS DÁTUMA:

1989. február 21.

KIADÓ:

PolyGram/ Mercury Records

STÚDIÓ:

NBL Studios, Trondheim, Norvégia

PRODUCER:

Bjørn Nessjø