Sebastian Bach 2011-es Kicking & Screaming szólólemezének beharangozójában arra célzott, hogy az új szerzemények erősen hajaznak majd korábbi bandájának, a Skid Row-nak első két lemezén található gyöngyszemeire. Nem kell ahhoz személyesen is ismernünk a frontembert, hogy rájöjjünk a nagyotmondására. Állítólag amúgy is hajlamos Münchausen bárót is megszégyenítő füllentésekre, de itt másról van szó. A debütáló, illetve az 1991-es Slave To The Grind című Skid Row lemezt egyszerűen nem lehet felülmúlni. Sőt, még csak hozzá hasonlóakat is nehéz készíteni. Én most a debütáló lemezről írok pár sort, mely egyértelműen egy metal alapkő, olyan brutálisan megfogalmazott zenét tartalmaz, amely 23 év után is képes lezúzni az arcunkat.

A Skid Row korai története sok szempontból a magyar gyökerekkel rendelkező, 1964-ben született sayreville-i gitáros, Dave „The Snake" Sabo, illetve vele egy utcában nevelkedett gyermekkori barátja, John Francis Bongiovi története is egyben. A két tehetséges zenész és elkötelezett rockrajongó fiatal közösen kezdett el zajongani, csajozni és zülleni a '70-es évek végén: Snake egyfajta mentorként nézett fel nála pár évvel idősebb barátjára, az pedig be is vette őt saját, később Bon Jovi nevet kapott zenekarába. Mielőtt azonban a csapat első albuma megjelent, a karcosabb, súlyosabb muzsikákért lelkesedő Dave kilépett a formációból. A válás abszolút baráti maradt: a hamarosan Jon Bon Joviként világsztárrá vált John és a gitáros megegyezett, hogy a jövőben is mindenképpen segíteni fogják egymás érvényesülését. Jon-nak amúgy is nagy érzéke volt a tehetségek felkutatásában, hiszen korábban a Cinderellat is ő fedezte fel.

Az pedig nem is vitatott, hogy a 80-as évek végén kétségtelenül az egyik legeredetibb és legéleterősebb banda a Skid Row volt. Pedig ez a zenekarnév már korábbról foglalt volt, hiszen szegény Gary Moore első zenekarát hívták így, még 1967-ben. Mivel azonban az öt lázadó zenésznek nagyon tetszett a név (a külvárosnak azt a részét nevezik így, ahol a munkanélküliek és az alkoholisták élnek), ezért felkeresték az ír gitárost, hogy engedélyt kérjenek a név használatához. Gary Moore már régóta nem használta ezt a nevet, ráadásul érezte a fiúkban a lelkesedést, a bizonyítási vágyat, így aztán ugyan 35 ezer dollárért cserébe, de áldását adta a névhez. A bandát 1986-ban Dave „The Snake” Sabo gitáros és Rachel Bolan basszeros alapította, akik különböző formációkban már korábban is együtt zenélgettek. Szétnéztek Jersey-ben, ahol rögtön rábukkantak Rob Affuso dobosra és Scotti Hill gitárosra. Már csak egy tökös frontemberre volt szükségük, a megtalálásáig azonban Bolan énekelt. Illetve a zenekar egy rövid ideig Matt Fallon énekessel is játszott, aki jól ismert névnek számított a helyi színtéren, hiszen még az Anthraxben is énekelt egy ideig, miután Scott Ianék a Fistful Of Metal megjelenése után kirúgták Neil Turbint. Fallon nem nagyon tetszett a többieknek, nekik nála jóval vagányabb srácra volt szükségük.

Ahogy az lenni szokott, a csapat a véletlennek köszönhette isteni szerencséjét: a híres rockfotós, Mark Weiss esküvőjén egy alig 18 éves kanadai énekes is énekelt pár dalt, ennek felvétele pedig valahogy eljutott Snake-ékhez. Azután a Madam X nevű bandánál koncert közben is megnézték a kanadai származású, fékezhetetlen természetű énekest. Ő volt Sebastian Bach és vele elindultak a siker felé vezető úton. Sebastian Philip Bierk, művésznevén Sebastian Bach bohém művészcsaládban látta meg a napvilágot Torontótól nem messze. Fanatikus heavy metal rajongóként tinédzserkorától fogva énekelt különböző helyi zenekarokban: ezek közül az első komolyabbat egy Richard Chycki nevű gitárossal hozta össze először Sebastian Hope néven. Emellett működött egy Kid Wikkid nevű metal csapata is, amikor pedig a Skid Row megtalálta egy demófelvétellel, épp a helyi színtér egyik legnépszerűbb formációjában, a Madam X-ben énekelt. A Skid Row semmit sem bízott a véletlenre.

A zenekar már Fallonnal a fronton is adott egy-két koncertet Snake szupersztárrá vált gyermekkori cimborájának csapata előtt, így az sem volt kérdés, kinek kell megmutatni a Skid Row friss demóit. Jon Bon Jovi természetesen azonnal ráérzett a zenekarban rejlő potenciálra, és leigazolta a bandát Richie Samborával közösen üzemeltetett produkciós cégéhez, a Jambcóhoz. A Skid Row ezzel szinte egy időben aláírhatta szerződését a Bon Jovi legendás menedzserével, Doc McGhee-vel is, akinek segítségével leigazoltak az Atlantic kiadóhoz.

A debütáló album felvételeit 1988. július 9-én kezdték a Wisconsin állambeli Geneva tónál fekvő Royal stúdióban, a debütáló nagylemezük készítéséhez pedig Michael Wagener sztár producert kérték fel, aki előtte már olyan nagyágyúkkal készített nagylemezt, mint az Accept, a Dokken, a White Lion vagy Alice Cooper. És micsoda lemez született. Akkor talán még ők sem sejtették, hogy ezzel a lemezzel beírják magukat a rockzene aranybetűvel írt sztárjai közé. A Guns N’ Roses nyers, ösztönös rock’n’roll megközelítése keveredett a kidolgozott, európai ízeket is felvonultató metal témákkal. A vagány kinézetű fickókba irdatlan intenzitás szorult, ami a lemez hallgatása közben bele is mászik rendesen az arcunkba. Olyan brutális Rock’n’Roll-t tartalmaz, ami még a halottakat is táncra képes perdíteni. Ki ne emlékezne az olyan dalokra, mint a Big Guns, az I Remember You, a 18 And Life vagy az örök himnusznak számító Youth Gone Wildra? Az alapvetően Kiss-en (őket többször is példaképeiknek nevezték), Aerosmith-en felnőtt zenészek kiválóan vegyítették a magukban rejlő kemény ritmusokat a power metalos riffekkel, gyönyörű szólókkal és emellett totálisan kihasználták az énekesük torkában rejlő lehetőségeket is. Torka acélszálakat rejt és a legcsodálatosabb dallamokat is képes olyan erővel, energiával énekelni, hogy a lírai dalok is metalos jelleget öltenek.

A Skid Row első albuma végül 1989 januárjának végén került a boltokba, méghozzá komoly kampány kíséretében. Bon Jovi és McGhee eleve stabil hátországot biztosított a bandának, de az Atlanticnél is mindenki érezte, hogy az ötösfogatban ott rejlik az a bizonyos X-faktor. Ezt a lehető leghatékonyabban persze egy turnén lehetett az emberek arcába dörgölni, és mivel a Bon Jovi épp ekkor, két héttel az anyag kiadása előtt kezdett bele az 1988-as, listavezető New Jersey album turnéja, a Jersey Syndicate észak-amerikai körébe, nem volt kérdés, ki kíséri el őket nyitózenekarként. Ilyen alapozás után nem lehetett meglepő, hogy a zenekar első klipdala, a Youth Gone Wild azonnal hatalmasat robbant az MTV képernyőjén.

A lemez hazájában ötszörös platina lett, nem is csoda, hogy felkérést kaptak a Doc McGhee drogügyből való kimosdatását célzó, világméretű médiaeseménnyé vált moszkvai béke fesztiválra, ahol olyan bandákkal zenélhettek egy színpadon, mint a Mötley Crüe, a Bon Jovi, a Scorpions vagy Ozzy Osbourne. Aztán sajnos megérkeztek a gondok. A banda ekkortájt már kezdte kapisgálni, hogy kissé mellélőttek a Jambco szerződésével, hiszen az album eszméletlen pénzeket termelt, ezek legnagyobb részét azonban a kiadási jogokat közvetlenül birtokló Jon Bon Jovi és Richie Sambora tette zsebre. A két muzsikus pedig egy fityinget sem juttatott a bandának a milliós nagyságrendű lemezeladásokból, így a zenekar lelépett a Bon Jovi-val zajló közös turnéról. Így aztán a Skid Row már nem a Bon Jovi, hanem a frissen megjelent Dr. Feelgood lemezt promotáló Mötley Crüe nyitószámaként tért vissza Európába 1989 októberében. A fogadtatás láttán nyilvánvaló volt, hogy a zenekar Európát is térdre kényszerítette.

Minden haladt tehát a maga útján, főleg, hogy a Skid Row a Mötley turné után szinte azonnal az Aerosmith elé társult be egy újabb észak-amerikai körre. Itt azonban, a december 27-ei springfieldi koncerten óriási botrány tört ki a csapat körül: valaki odalentről feldobott egy üveget, amivel eltalálta Sebastiant. A lobbanékony frontember egy pillanatot sem teketóriázott, és a Civic Centert zsúfolásig megtöltő tízezer néző szeme láttára, káromkodások közepette azonnal visszahajította a tárgyat több méter magasból, majd beugrott és simán fejberúgta azt, aki szerinte megdobta. Ez már eleve gondot okozott volna, ám az, hogy az üveggel Sebastian pont egy ártatlan, 17 éves lányt talált fejen, akinek eltört az orra, védhetetlen volt. Bach maga is elég ronda fejsérülést szenvedett az incidens során, de a koncert után a rendőrség vitte el, a sajtó pedig szanaszét cincálta a Skid Row-t az eset miatt, amely egyben végleg besorolta a frontembert a szakma W. Axl Rose-féle kiszámíthatatlan figurái közé.  Sebastian büntetőjogilag végül megúszta a történteket két év próbára bocsátással és 16 ezer dolláros büntetéssel, az orrát tört Elizabeth Meyers azonban beperelte a zenekart, és százezres nagyságrendű kártérítést gombolt le róluk.

Ha az üvegdobálás miatt a zenekar körül álló bál nem lett volna elég, Sebastian mindössze néhány héttel az incidens után egy AIDS kills fags dead („az AIDS kinyírja a buzikat") feliratú pólóban volt képes nyilatkozni az MTV kameráinak, amit saját bevallása szerint egy rajongótól kapott. A springfieldi eseményeket még talán lehetett az énekes meggondolatlanságának, forrófejű természetének számlájára írni, ez a lépés azonban már a csapat tagjait is megosztotta, és egyben az első – de távolról sem utolsó – komoly nézeteltérésekhez vezetett Bach és a hangszeresek, így különösen Sabo és Bolan között.

Botrányok ide, botrányok oda, a Skid Row alig több mint egy évvel a lemez kiadása után a világ egyik legnépszerűbb hard rock zenekaraként fejezte be a turnézást. Az album bekerült a tíz legnagyobb példányszámban elkelt 1989-es kiadású lemez közé (rockvonalról mindössze az Aerosmith Pumpja és a Mötley Crüe Dr. Feelgoodja tudta megelőzni), és végül ötszörös platina lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 8 millió példányt adtak el belőle napjainkig. Ez a lemez számomra a ’90-es évek egyik heavy metal alapműve.

Pontszám: 10/10

DALOK:

01. Big Guns
02. Sweet Little Sister
03. Can't Stand The Heartache
04. Piece Of Me
05. 18 & Life
06. Rattlesnake Shake
07. Youth Gone Wild
08. Here I Am
09. Makin' A Mess
10. I Remember You
11. Midnight / Tornado

ZENÉSZEK:

Sebastian Bach - ének
Dave „The Snake” Sabo – gitár, vokál
Rachel Bolan – basszusgitár, vokál
Scotti Hill – gitár, vokál
Rob Affuso – dobok

A MEGJELENÉS DÁTUMA:

1989. január 24.

KIADÓ:

Atlantic

STÚDIÓ:

Royal Recorders in Lake Geneva, Wisconsin

PRODUCER:

Michael Wagener